A kutya beszéde

Mi is beszélünk ám!

Ahogyan az emberek, a kutyusok is kommunikálnak egymással, illetve veletek, de beszéd híján a testünk jelzéseivel, szagokkal, speciális hangjelekkel vagyunk kénytelenek kifejezni szándékainkat.

 

Hangjelzések

Az emberi nyelv töredékét értjük csak meg, a kutatások szerint egy átlagos kutya 20-30 szót ismer, de a legintelligensebbek sem tudnak közülünk 80-nál többet.

Mi, kutyák kb. 10 hangjelzést ismerünk. (Ehhez képest a macskák majdnem 100 félét használnak)

Hangjelzéseink a morgás, a nyüszítés, a vonyítás, az ugatás különbözõ változatai.

A morgással - attól függően, hogy milyen hangon és milyen kísérő testbeszéddel tesszük - kifejezzük a bizonytalanságunkat, félelmünket, de a haragunkat és a várakozásunkat is.

Tudósok bebizonyították, hogy a morgás számunkra stresszoldó hatású. Ahogy az embereknél is. Innen a mondás: "Morog, mint a kutya".

A nyüszítést általában a fájdalom és a félelem kifejezésére használjuk, de a hangerőtől és a hang magasságától függően jelenthet pozitív izgalmat, lelkesedést is.

A vonyítás a kutyák ösztönös jeladása. Figyelmeztetés, jelzés, mindig felszólításra szolgál.

Az ugatás a "kutyabeszéd". Hosszától és tónusától függően mind-mind aktuális eseményekre vonatkozik és visszajelzésre, vélemény nyilvánításra szolgál a gazdinak, vagy a környezetünknek.

Az ősünk, a farkas ezzel szemben egyáltalán nem ugat. Ennek magyarázata, hogy az ugatás a kutyákban az emberi beszéd hatására alakult ki.

Csányi Vilmos szerint a "kutyák embernek érzik magukat", innen eredeztethetõ az ugatás kialakulása, ami a beszédet szimbolizálja.

Ennek az elméletnek az alátámasztására hozza egyik példaként, hogy "ha kiskutyák és szelíd farkaskölykök választhatnak kutya és ember között, akkor az utóbbiak kivétel nélkül a kutyákat választották, míg a kutyák minden esetben az embert. A legtöbb állat veleszületett képessége, hogy felismeri a fajtársát, ezért ezt a választást csak úgy tudom értelmezni, hogy a kutyák az emberben a fajtársat látják".

 

Testbeszédünk

A testbeszéd azonban remekül működik közöttünk, gördülékeny és csak ritkán érthetõ félre. Mi a mancsainkkal is kommunikálunk, de a kutyamancsok természetesen teljesen már jelentést hordoznak, mint az emberi kézfogás.

Amikor mereven a szemetekbe nézve a kezetekre helyezzük a mancsunkat, többnyire enni kérünk, vagy játszani szeretnénk, vagy simogatásra vágyunk, vagy csak tudatosítani szeretnénk bennetek, hogy létezünk. Ez a mozdulat az elválasztásunk előtti időkből származik, amikor gyúró-dögönyöző mozdulatokkal próbáltunk még több tejet kimasszírozni a kutyamamából.

Egészen más a helyzet akkor, amikor könnyedén a válladra, vagy éppenséggel a fejed búbjára ejtjük a praclinkat. Ez a gesztus a dominancia kifejezésének barátságos formája, ám jelentőségét nem szabad alábecsülnöd. Így próbáljuk meg felmérni a hierarchiában betöltött pozíciónkat, így teszünk óvatos kísérleteket arra, hogy felülírjuk az addigi rendet. Ez a bepróbálkozás emberi nyelven valahogy így hangozik: "Kedves gazdám, nem zavarna, ha mostantól én parancsolnék neked?"

Ha pedig felemeljük az egyik mellső lábunkat, az némi határozatlansággal kísért nagyfokú koncentrációt jelez. Ez a két dolog nem mond egymásnak ellent, hiszen a bizonytalanság komoly odafigyelést kíván a probléma sikeres megoldásához.

Ha nem tudjátok eldönteni, hogy most éppen nagyon figyelünk vagy csak elméláztunk, figyeljétek meg a testtartásunkat és a pofánkat, mert ezekből azonnal kiolvashatjátok a választ, ami emberi nyelven valahogy így hangozna: "Nagyon figyelek", vagy "nem igazán tudom, mit is csináljak".